Csendcsavar

Badar nem volt fázós. Sőt a teleket határozottan jobban bírta, mint a nyarakat. A nyarakat nem szerette, mert akkor mindig meleg van. És ez így igaz. Badar az emberek kapzsiságából, munkaundorából és eredendő ostobaságából élt. Az volt az elmélete, hogy az emberek születésüktől fogva ostobák, csak némelyeknek szerencséje van. Ő azokat használta ki, akiknek nem volt szerencséje.

Badar cingár és látszatra igénytelen fickó volt. Teljes ruhatára egy hátizsákban elfért volna. Egy ütött-kopott kisbuszban lakott, járta a világot. Egyetlen kapcsolata a társadalommal egy bankszámla volt, melyet egy külföldi bank külföldi intézetében nyitott. Az utóbbi kilenc évben pedig még az országban is csak egyetlen egyszer járt. Járta Európa városait ABC-rendben. Soha nem töltött egyetlen városban sem többet egy-két hónapnál, folyamatos mehetnékje volt. Egy tavasszal vette a bátorságot, hogy megnézze mi újság ebben az ingoványban, itt mifelénk, és el is süllyedt benne.

Ha összeismerkedett valakivel, gondosan ügyelt arra, hogy a valaki azt higgye, mindent tud róla – csak úgy ömlött belőle a szó. Ám gyermek-, kamasz- és felnőttkori történetei rögtönzések voltak csupán. Soha egyetlenegyszer sem mesélte ugyanazt. Bámulatos beszélőkéje és fantáziája volt.

Az egyetlen biztos pont az volt a történeteiben, amikor megkérdezték, mivel foglalkozik? Ilyenkor pajkosan összehúzta a szemöldökeit, pajkosan elmosolyodott és így válaszolt:

-Amivel Mindenki más: lopok, csalok és hazudok, csak én bevallom – majd az asztalt verve természetes és spontán kacagásban tört ki. Ez annyira jó poénnak tűnt így, hogy beszélgetőpartnerei hangos nevetés után el is felejtették általában megkérdezni:

-Na, de komolyan?!

Pedig nem hazudott, tényleg ez volt az egyetlen mondata, ami igaz volt.

Az utolsó nagy dobása például szorosan kötődött a közhálóhoz. Az Interneten terjesztette a biztos nyertes lottószámokat. Ötlete zsenialitása egyszerűségében és pofátlanságában rejlett. A szöveg, mely hívatott volt felkelteni az érdeklődők figyelmét, így hangzott:

„Elege van a mindennapi robotból?

Elege van a pénztelenségből?

Gyors, adómentes meggazdagodásra vágyik?”

Az emberek hetvenöt százaléka ekkor hagyta abba az olvasást. Badar a maradék huszonöt százalékból élt – nem is rosszul. A huszonöt százalékban ugyanis támadt némi remény, így hát tovább olvasott:

„A 100%-ig biztos lottószámok!

1200 Ft-ért mindhárom lottó

(ötös, hatos, skandináv)

biztos nyerőszámai!”

A huszonöt százalék fele az 1200 Ft-nál nézett inkább a munkája után. De! De a maradékban még élt és dagadt a remény. Eleinte naponta kilenc-tíz ember gondolkodott el – ha élhetek ezzel a paradox kifejezéssel –, hogy ennyit megér a dolog. Eleinte négy-öt ember el is küldte a pénzt. És erre mit kaptak? Egy elektronikus levelet, mely megköszönte és elismerte a pénz megérkezését, gratulált a bátorságukhoz és jövőbeli gazdagságukhoz. A levél egy csatolt mellékletet is tartalmazott. A mellékletben ez állt:

„1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10

11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20

21, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 30

31, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 40

41, 42, 43, 44, 45, 46, 47, 48, 49, 50

51, 52, 53, 54, 55, 56, 57, 58, 59, 60

61, 62, 63, 64, 65, 66, 67, 68, 69, 70

71, 72, 73, 74, 75, 76, 77, 78, 79, 80

81, 82, 83, 84, 85, 86, 87, 88, 89, 90

Felhívjuk figyelmét, hogy ötös lottó esetében 5, hatos lottó esetében 6,
skandináv lottó esetében pedig 7 szám játszható meg!”

Ennyi. Az emberek pedig reklamálhattak, ha akartak. Volt, aki meg is tette, majd szemlesütve tapasztalta, hogy nem csak hülyén érzi magát, hanem hülye is.

Badar másfél éven keresztül sikeresen árulta a számokat. Másfél éven keresztül voltak olyanok, akiknek elege volt a munkából és gyorsan akartak meggazdagodni. Ha belegondolunk, semmit sem ígért, amit ne tartott volna be. Csak számlát nem adott. Legjobb napján huszonegy ember küldte el a nevetséges ezerkétszáz forintot a jövőbeni milliárdok reményében. Ahogy nőttek a nyereményösszegek, úgy nőtt Badar oldalának látogatottsága is.

Tavalyelőtt tavasszal aztán lebukott, és végül börtönbe került. Bukását egy véletlen balszerencse hozta. Összeakadt ugyanis egy gyönyörű nővel, aki még nála is nagyobb svindler volt. Két hónapig voltak együtt – egy kis, lakájos présházból átalakított kulipintyót béreltek a Szent György-hegy déli oldalán –, s a két hónap alatt a gyönyörű nő két dolgot tudott meg Badarról. Az egyik, hogy nem igaz, amit mond; a másik pedig, hogy egyetlen igaz dolgot mond csupán. Ez elég is volt ahhoz, hogy félreállítsa. Badar nem haragudott rá, tisztelte a „tudást”.

Badarra egy három évvel ezelőtti esetet tudtak csak rábizonyítani, és ez másfél év kényszerpihenőt jelentett a számára.

A börtönben, két hónap után a börtönlelkész segédje lett. Pedig soha nagyobb ateistát nem hordott hátán még a föld. Így Badar egyszerre verte át a lelkészt és a Mindenhatót is. Máig azt hiszik mindketten, Badar egy földre szállt angyal. De hát tulajdonképpen Lucifer is az. A bukás és a szállás között csupán a gravitáció hatásfoka a különbség.

A börtönben töltött hónapok – összesen tizennyolc – nem sokat javított Badar lelkiismeretén. A kapun kilépve körbetekintett és felsóhajtott, magához ölelve kis, fekete füzetét, melyben jobbnál jobb ötletek lapultak:

-Gyere, világ! Keringőzzünk! – és a világ pukedlizett neki egy bájosat, széttárta a karjait és szemérmesen mosolyogva, ámde némi kacérsággal fellibbentette a szoknyája szegélyét.

A filozófusok olyan emberi lények, akik fiatalkorukban leülnek eltöprengeni, hogy mihez is kezdjenek az életükkel. Majd töprengésük elmerengéssé, merengésük elgondolkodássá válik; és végül úgy maradnak egész életükre.

Edar is filozófus volt. Ő is leült fiatalon. Ő is töprengett az életéről.

Törzsgyökeres budapesti volt. Kőbányán, egy Újhegyi lakótelepnek nevezett betonrengetegben kezdte az életét, valahol a hetedik és a kilencedik emelet között, félúton. Nyolcadik emeleti magányát kulcsos gyerekként élte meg. Szülei az éjt nappallá, a nappalt pedig éjjé téve robotoltak, hogy egyetlenszem gyermeküknek valami jobb juthasson. Ebből lett nagy-sokára a filozófia.

Lényegtelennek tetsző kilenc általánosa, majd öt szakközepe után nemes egyszerűséggel alkalmi munkákból élt, mert sehol, de sehol nem viselték hosszútávon munkaundorát. Három év zaklatottság következett még rá, valahol a hetedik és a kilencedik emelet között. Dánom, dínom és persze duhaj jellemezte e három évet, amikor is megtörtént a csoda. Kedves szülei, mert valóban azok voltak, amolyan lakótelepi kedvességűek, már épp lemondtak róla, amikor is Edar hirtelen gyökeresen megváltozott. Soha, senkinek sem beszélt róla, mi is történt, de egy szép tavaszi napon beadta a Jelentkezési Lapját az ELTE-nek nevezett okosgyárba és lássanak csodát, felvették! Apja olyan büszke volt rá, hogy két hónapra rá meghalt, anyja pedig élte tovább lakótelepi özvegységét, napi 16 percet liftezve le és fel, le és fel, le és fel.

Edar nyarait mindig és kérlelhetetlenül unokatestvérénél töltötte, a Balatonnál. Éveken át, minden nyáron. Akkor is, amikor gyerek volt, akkor is, amikor duhaj volt és akkor is, amikor már filozófus lett. Egészen addig, amíg egy gyönyörű, verőfényes nap épp a Szent György-hegyen sétált – megszállottan rajongott a Bazaltorgonákért – és megállva egy ponton a Kisapáti felőli oldalon, a semmiből, a fák közül hirtelen hatalmas robajjal porfelhő szállt az égre.

-És a világ még csak fel sem mordulna erre – mondta Edar, csakúgy maga elé, magamagának. Agya azonban félretette magának a képsort és nehezebb estéken az álomgyár csakúgy ontotta magából a porfelhőket Edarra. Soha többé nem ment arra.

De végtére is mi parancsolt megállj-t a dánomnak, a dínomnak és persze a duhajnak?

Egy éjszaka, meglepően meleg kora tavaszi éjszaka Edar valahol Budapest belében taposta az utakat. Túl volt már három, vagy négy kocsmán és két, vagy három padonsörön. A haverok – korhelyek mind – már lekoptak mellőle. Ki a Rákóczi téren, ki a Blahán, ki az Oktogonig is eljutott tán. Mindenesetre ott vette magát észre Edar, hogy valószínűleg már percek óta beszél egy fura teológushallgatóhoz – az isten tudja, hogy hívhatták –, aki valahogy szintén lekopott már mellőle. Aki hosszú százmétereken keresztül valami zagyva tervéről beszélt, ami valahogy kötődött egy Balaton parti falucskához. Talán Révfülöphöz? Vagy… Ki tudja, de lényeg, hogy Edar épp a véleményét fejtette ki neki, amikor az Oktogon egyik szegletében arra figyelt fel, hogy sehol sincs a figura. Edar ráfordult hát az Andrássy útra és csendben rágódva egészen a Hősök teréig csellengett.

A Városliget sötétje leülésre késztette, s ahogy ott ült a zsenge, korai tavaszban, bámulva a csillagtalan eget, mély melankólia szállta meg. A mélabú pedig olyan, hogy vonzza magához a kéretlen kérdőjeleket és az ismeretlen ismerkedőket. Edarnak is jutott egy. Hosszú rongyos ballonkabátot, szakadt kalapot, szövetnadrágot és surranót viselt. Edar csak nézte, ezt a lehetetlen és kortalan alakot, aki pénzt szeretett volna.

-Nem adok – vallotta be Edar – de ha akarod, kereshetünk egy boltot és ehetünk valamit.

-Rendben – krákogta az idegen.

Ahogy ballagtak az éjszakában és beszélgettek az életről, kiderült, az idegen hobó. Két diplomával és két nyelvvizsgával, meg egy kis HIV-vírussal.

-De ez csak rigófütty! – mondta az idegen éleset rigófüttyentve – szélsöpörte-esőmosta rigófütty.

Két sarok csend után állt meg és fordult Edar felé:

-Tudod, fiam, mi az egyetlen pozitívum az életemben? A betegségem – mondta végtelen beletörődéssel a szemeiben.

Edar csak állt, csak állt és nem tudott mit szólni. Végigpergett előtte rövid élete. Pocsékul érezte magát és pocséknak érezte a mögötte lévő majdnem kéttucat évet.

-Tanulj – kölyök – tanulj! Csak akkor lehetsz valaki, ha képes vagy felismerni és uralni az emberi tudatlanságot és ostobaságot.

-Nem azért, de magának két diplomája van, mégis szövetnadrágban és surranóban császkál az éjszakában – fortyant rá Edar. – Akkor?

-Én ezt önként vállaltam – és ez így igaz is volt. Tényleg önként vállalta. Özvegy volt és valaha egyetemi tanár. Kiábrándult volt és bölcsész. Beteg volt és humanista. Ez elég volt ahhoz, hogy mindent feladjon egy nyári napon és a budapesti utcákon kóboroljon. Pedig még egy lakása is volt, de csak akkor használta, ha kibírhatatlan volt a hideg. Soha máskor. – Te még fiatal vagy, kölyök. Ha meghallgatsz tőlem egy tanácsot, keresel magadnak valami olyan szakmát, amihez senki sem ért igazán. Utána már csak el kell tudnod adni magad. Az emberek nagy tömegben ostobák, kevesen pedig tudatlanok. Ezt ne feledd és használd ki!

-Ugyan már! Ennek semmi értelme! – kiáltott fel Edar.

Ahogy állt a sarkon és beszélt az öreghez, két korán munkába menő festő álmosan és tátott szájjal bámulta a fura fiatalt, aki percek óta heves kézmozdulatokkal kiabált egy gyalogátkelő-lámpával. A lámpa viszont megérthette őt, mert siketberregése vissza-visszaválaszolt neki.

Aztán jelentkezett, az ominózus este után, az ELTE-re, a filozófiaszakra. A Trefort kert lett a második otthona. A görög filozófusok lettek apja helyett mostohái; Locke, Ágoston, Heidelberg, az unokatestvérei; Nitsche, Freud a keresztapái és így tovább. Még Sebeők is hatással volt rá, míg el nem ragadta és át nem harapta torkát a média.

Megszállott könyvmollyá vált. Bámulatos sebességgel és bámulatos hatékonysággal falta az évszázadok bölcseleteit a rómaiaktól kezdve a kínaiakig minden náció minden agymenését. Legnagyobb ideáljává azonban a huszadik század második felének Pall Mall füstös alakja, Kurt Vonnegut vált. Így megy ez.

Ám, hogy az életnek hívott versenyben ne induljon az agya tisztességtelen előnnyel, a nyarait a testének adta. Feketevágónak állt az unokatestvére mellett a Balatonnál. Végzetére a harmadik, vagy negyedik nyáron, rosszul hajkolt meg egy fát és unokatestvérére döntötte, aki egész életére sánta lett. De Adar nem haragudott rá. Véletlennek tudta be a dolgot. Még két nyarat dolgoztak együtt, mígnem egyszer Edar a Szent György-hegy Kisapáti felőli oldalán figyelmes nem lett arra a hatalmas porfelhőre.

Négy hónap múlva Edar kiadott egy könyvet …és porrá leszesz címmel. Arról szólt, hogy hogyan lehetünk sokkal, de sokkal kevésbé magányosak, ha van valaki, vagy valami, ami időnként seggbe rúg. Két fő példán keresztül tárgyalta a témát. A skizofrénián, mely szerinte nem betegség, hanem visszhang és a véletlen „jelek”-en keresztül. Két héttel a könyv megjelenése után az egyik kereskedelmi televízió megkereste egy éjjel tizenegy körüli műsoridő-kitöltő beszélgetésre. A riporter élete nagy tragédiájaként élte meg Edart.

Születésekor mindenki mélyen vallásos, olyan mélyen éli át a születés csodáját. Így volt ezzel Cadar is, aki ráadásként még úgy is maradt, egész életére. A budapesti Deák téren, az evangélikusoknál élte a pesti lét magányát az alföldi vidéki élet mindennapjai után. Aztán hallgatott egy kis teológiát, okított Révfülöpön az Evangélikus Oktatási Központban, végül az Egyház nevű multinál helyezkedett el, mint lelkész.

Szerette a munkáját, sőt még a Főnökét is szerette. Elsőként az apró alföldi falucskája, pöttöm templomának, pici szolgája lett. Vasárnapról vasárnapra hirdette az isten tiszteletét. Hűen a lutheri reformációhoz, csak a Bibliában hitt. Egyetlen bűne, hibája csakcsupán az volt, hogy megvetette a papságot és a hierarchiát. Bálványozta az emberiséget, az embereket és persze az Istent.

Hétköznapjai úgy teltek, mint egy átlagos emberé. Kezdte a hétfővel és a péntekig meg sem állt. Szombaton bejárta apró falujának minden házát és Mindenkihez volt egy-két kérdése, egy-két kedvesnek szánt szava. Egy házat leszámítva. E házban maga az Ördög lakozott. Nem voltak ugyan szarvai, meg patái, meg hosszú bojtos farka, meg gonosz vigyora, vagy bármi ilyesmije. Egy fiatalember képét öltötte magára.

Eleinte persze bekopogott hozzá is és ilyen kérdéseket tett fel:

-Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Meg, hogy:

-Találkozunk holnap az istentiszteleten?

Meg, hogy:

-Isten ismét szép napot adott. Kellhet ennél több?

A fiatalember – az Ördög – pedig ilyesmiket kérdezett vissza:

-Tudta, hogy a Teremtés tulajdonképpen egy Isteni Színjáték?

Meg, hogy:

-Genezis 6.20.; Genezis 7.3. és Genezis 7.9. Zavarodott egy Főnököd van!

Meg, hogy:

-Szeresd felebarátaidat! Alul, vagy felül?

Meg, hogy:

-Krisztus a mohamedánoknál is jó fejnek számít. Akkor Mohamed miért nem számít annak a keresztényeknél?

Persze Cadar válaszolgatott, meg vitázott a fiatalemberrel hosszú-hosszú időn keresztül, de mindig jött egy újabb kérdés. Aztán Cadar bűnbe esett: elege lett és egy szombaton – nyári, forró szombat volt – nem ment be a fiatalemberhez többé. Küldött neki még egy Bibliát, jó kívánságokkal és sűrűn bejelölgetett részekkel, de a fiatalember visszaküldte egy levél kíséretében:

„Atyám!

Köszönöm, a Bibliát. Meg vagyok hatva, de lenne egy tiszteletteljes kérésem. Lehetséges lenne, hogy dedikáltatja a Főnökével?”

Cadar összeomlott. Négy és fél éven át egyetlen lépéssel sem vitte közelebb a fiatalembert a saját világához. Egyetlen tapodtat sem mozdult. Hogy valamilyen úton-módon helyre tehesse a megtépázott önbecsülését, a közeli város börtönében, mint börtönlelkész keresett vigasztalást. Négy évig nyújtott támaszt a világi bűnösöknek. Aztán tavalyelőtt végre úgy érezte helyrebillent a mérleg. Ugyanis egy fiatal csaló, aki szintén megrögzött ateista volt, két hónap alatt gyökeres változáson ment keresztül és a segédjévé kérte magát. Cadarban helyreállt a világ. Visszatért apró falucskájába és az első szombaton felkereste a fiatalembert.

A fiatalember azonban egy véletlen – és persze tragikus – baleset folytán akkorra nagyon meghalt. Épp egy Ember és Isten által elhagyott romkápolnában kutakodott az ország másik felében, a Szent György-hegyen. Mint mondta, Istent keresi. Az Emmaus födémszerkezete egyszer csak fogta magát és hatalmas sóhajjal-robajjal gravitált. A kis kápolna alatt lévő pincék, présházak hétvégi tulajdonosai felnéztek a hatalmas porfelhőre és csak annyit mondtak:

-Csoda, hogy eddig bírta!

Adar 17 éves volt, amikor favágónak állt. Amíg gyerek volt, sokat gondolkodott azon, mi lesz vele, ha felnő. Amikor felnőtt lett, inkább azon gondolkodott, hol rontotta el gyerekként. Végül arra jutott, hogy talán a születése táján, vagy még kicsit korábban. Valahol hitt a reinkarnációban, bár igen keveset tudott róla. Összes ismeretét a tévé nevű istenségtől szerezte, de tudjuk, ezzel igen-igen sokan vannak így. A tévé nevű istenség csatlósai is nagyon jól tudják ezt, így csakúgy árasztják a fontosabbnál fontosabb, ámde rendkívül kétes információkat. Az igen-igen sok ember pedig issza magába a tudást. Így volt ezzel Adar is. Úgy képzelte az újjászületősdi egy olyan dolog, mint a pingpong: szerva után ütések, aztán neccek, csuszák, lecsapások, csavarások, majd a vég. Aztán újra szerva, ütések, csuszák, lecsapások, csavarások, majd a vég. És ez így megy végestelen végig.

Adar pingpong-menete csupa lecsapásokból állt.

A Balaton északi partja volt az egyetlen hely, melyet valaha is megláthatott, így a festői szépségű táj egy világ volt számára. A világ tehát szép, ámde szar – mondogatta.

Ezeddig összesen három város méretű dolgot látott. Keszthelyt, Tapolcát, és párszor járt Ajkán is. Nem volt nagy igényű és az egyik lábára sántított is egy kissé; rádőlt egy fa, melyet feketevágás közben az unokatestvére nézett el; egy alkalmi munkákból élő, idétlen fővárosi filozófushallgató.

A feketevágás. A feketevágás egy olyan dolog, melyről Mindenki tud leszámítva az Erdészetet, vagy a tulajdonost. Piszkos jó üzlet. Szinte semmi befektetéssel lehet elég jelentős bevételre szert tenni: két-három ember fogja magát, felpattan a szakadt platósra, elsuhan, mondjuk a szigligeti erdőségbe és a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb fát nyakkantja meg, ágazza le, s dobja teherautóra.

A feketevágott fák általában nem túl ölesek, hiszen fő a mozdíthatóság. Amikor pedig már rakásokban áll egy kertben, akkor az Isten sem bizonyítja be, hogy honnan van. Az Isten egyébként sem törődik a feketevágókkal, kedélyesen szemet huny tevékenységük felett. Valószínűleg fázós. Bámulatosan hideg lehet odafönt.

Alkalmanként a hivatalos szervek is ránéznek a feketézőkre, de ők is fázósak télen és a gáz marha drága tud lenni.

Ha az újjászületősdi pingpong-menet, akkor a feketevágás bunjee-jumping. Amíg el nem szakad a kötél. Nála sosem szakadt el a kötél, mégsem tudott egyről a kettőre jutni. Napról napra, hónapról hónapra élt, mint Mindenki.

Adar igazán elkeseredett egyszer volt életében. Elkeseredettségében 1200 Ft-ot áldozott egy hirdetésre, mely milliárdokat ígért. Dühe azonban csak fokozódott, amikor a beígért biztos nyertes lottószámok helyett csupán egy elektronikus viccet kapott. Becsapottnak és végtelenül hülyének érezte magát. És ez így igaz is volt.

Elkeseredése ettől az esettől csak jobban fokozódott. Végül aztán egy szép tavaszi napon nem bírta tovább, és fogta magát, elbattyogott a Badacsony egyik legszebb pontjára, oda, ahonnan látni a Szent György-hegyet. Jó darabig – tán órákig – csak állt és nézett a világra. Elkeseredetten gondolt végig életén, majd a kilátó legszélére lépett, nagy lendületet vett, körbenézett a tájon még egyszer utoljára, és így szólt:

-A világ tehát szép, ámde szar – és a világ még csak fel sem mordult Adar sóhajára. Csupán valami bizsergést érzett hátul, a tarkója táján, valahol ott, ahol a tarkóredők egymásra futnak.

Dadar egész életében mást sem tett, csak keresett, kutatott. Fiatalemberként hunyt el, mert nyughatatlan természete űzte, hajtotta keresztül-kasul az országon, míg végül a Balaton-felvidéken, a Szent György-hegyen egy romkápolna maga alá nem temette.

Valahol szerencsés embernek is mondhatta volna magát, mert öröksége révén hónapról-hónapra megvolt a maga betevője, így minden idejét szenvedélyének szentelhette.

Szerencsétlensége a szerencséjében szülei tragikusan korai, tragikus halála volt. Imádták egymást – valószínűleg nemcsak amíg éltek, hanem jóval azon túl is. Egyszerűen nem hittek a míg a halál el nem választ szlogenben. Parafráziának tartották és ezt nem is titkolták. Az emberek gyakran kérdezgették tőlük:

-Nem parafrázis inkább?

-Lehet – mondták összemosolyogva, majd hozzátették még – nyelvbotlás lehetett.

Fiuk születése egy boldog kezdet boldog folytatása volt. Gyönyörű és meglepően okos baba volt. Okos szemecskéi kutatva szemlélték a világot. Okos fülecskéi minden hangot magukba ittak. Okos kezecskéi mindent megtapogattak. Okos lábacskái ügyesen rúgkapáltak az égbe. Okos szájacskája a harmadik szomszédig hallatszóan ordított, ha akart valamit.

Szépen cseperedett is a baba. Először gyerkőc lett, aztán lurkó, majd kópé, végül kamasz. És akkor. És akkor csapott a kristálytiszta égből a zordcsattanó villám, amikor a boldog kamaszkor épp felfedezte a másik nem okozta kihívásokat. A szülők egy londoni meghívásnak tettek eleget, s hazafelé a repülőgép – a kis Cseszna – a Baseli-tóba zuhant; megpróbáltak kikerülni egy Németország fölötti vihart. A feketedoboz tanúsága szerint a kormányművel lehetett valami gond. Dadar épp élete nagy és meghatározó pillanatára készült gyertyafény és egy bájos, ugyanakkor nagyon okos tini társaságában.

Amikor a gépen kiderült, hogy valami baj van, ők épp szerelmet vallottak egymásnak. Amikor a gépen kiderült, hogy nincs semmi esélyük, ők éppen egymásba gabalyodtak. Amikor a gép 371 km/órás sebességgel a tóba csapódott, ők épp a ruhájuktól szabadultak meg. Amikor a gép kétfőnyi személyzete és két utasa szörnyethalt, a gyertyák – összesen négy – egyszerre aludtak ki. De Dadar és a Lány észre sem vette.

Dadar másnap tudta meg a hírt a család ügyvédjétől. Lett lévén épphogy tizenhét éves, az ügyvédi iroda járandóságot állapított meg neki az örökségéből. Mihelyst elérte a tizennyolcat, a teljes vagyon rászállt. De addigra Dadar elüldözött maga mellől mindenkit. Örökségéhez sem nyúlt, csak minden ingó és ingatlan vagyonát tette pénzé, s azok kamataiból élt. Vásárolt magának az Alföld legeldugottabb szegletének, legeldugottabb falujában egy réges-régi parasztházat, hatalmas évszázados diófákkal és tölgyfákkal, kúttal és pajtával.

Évekig ki sem mozdult. Egyetlen társasága megszállottan gyűjtött könyvei és a falu lelkésze volt, aki minden szombaton benézett hozzá.

De addigra Dadar elűzött maga mellől mindenkit, s egyre csak keresett-kutatott. A lelkész aztán egy forró nyári szombaton nem jött többé. A Bibliát, melyet még elküldött Dadarnak, visszaküldte egy levél kíséretében.

Aztán útra kelt. Rádöbbent, hogy az, amit keres nincs a könyveiben, sem a diófákban, sem a tölgyfákban, sem a kútban, sem a pajtában. Így útra kelt, mint az egyszeri szegénylegény a mesében. Majd négy év alatt az ország minden pontját bejárta. Két év után jött rá, a kincs, amit keres, nem is létezik, vagy tán nem is kincs. Rá, majd két évvel, pedig minden, amit addig keresett, értelmét vesztette számára.

Utoljára arra a következtetésre jutott, hogy bizonyítékot keres inkább Isten létezésére. Elmélete szerint, mivel a modern világ elfordult Istentől – ahogy ő is ateistának vallotta magát –, csakis egy olyan helyen találhatja meg, amitől az emberek már elfordultak. Logikája szerint az első lépés tehát az elhagyott romtemplomok, -kápolnák felkeresése volt. Kilenc ilyen helyet keresett meg. Kilenc ilyen helyet kutatott át. Az Emmaus azonban elhagyottabb, romosabb volt, mint a többi. Amikor összeomlott és maga alá temette Dadart, a kis kápolna alatt lévő pincék, présházak hétvégi tulajdonosai felnéztek a hatalmas porfelhőre és csak annyit mondtak:

-Csoda, hogy eddig bírta! – és ez így igaz is. Valahol a földgolyó másik felén, egy Kanada nevű ország, Torontó nevű városában az Emmaus tulajdonosai késő éjjelig vitázva döntöttek úgy, hogy az épület már túlságosan is romos egy felújításhoz. Nem marad hát más hátra, minthogy földig kell rombolni. A hat tulajdonosból kettő körömszakadtáig harcolt az épület költségeket nem ismerő megmentéséért, de végül meghajoltak a négyek érvei előtt. Még aznap sóhajtotta rommá magát a szerencsétlen épület.